Gózon Ákos írása a Mandiner hetilapban
Házőrző, házi munkaerő, házi kedvenc – valamennyi definíció igaz az ember leghűségesebb társára. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Etológia, illetve Társadalom- és Gazdaságföldrajzi Tanszéke által irányított, a Tárki által végzett reprezentatív felmérés első eredményei azt mutatják, hogy
Magyarországon a felnőttek közel egyharmada él olyan háztartásban, ahol van kutya,
a kutyás háztartások közel kétharmadában a négylábú a lakásba is bemehet, vagy akár ott lakik. Arra a kérdésre, hogy ki miért tart kutyát, a magyarok többsége a klasszikus „házőrzés céljából” választ adta. A kutyatartók kétharmada egyenesen családtagként tekint az ebére. A válaszadók szerint a kutyával való együttlétben a biztonságérzeten túl a legnagyobb örömöt az érzelmi többlet adja: tízből kilenc válaszadó a simogatás és az érintés fontosságát emelte ki, háromnegyedük úgy vélekedett, hogy az állat társaságot nyújt, és csökkenti magányt, bő kétharmaduk pedig jó érzésnek írta le, hogy gondoskodni lehet valakiről.
Elgondolkoztató, s messzebb menő demográfiai és társadalmi következtetés levonására is lehetőséget nyújt az a tény, hogy a Cofidis Kutyaszemmel programja, az MTA-ELTE Lendület Társállat Kutatócsoport és a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal Kooperatív doktori programja által támogatott kutatás szerint a magyar válaszadók 16 százaléka egyenesen szőrös gyerekként tekint a kutyájára. Nem meglepő ennek tükrében, hogy lassan külön résziparág szakosodik a kisállatdivatcikkekre.
Nyelvészeti megfigyelések szerint pedig
az embernek a kutya iránti verbális viselkedése egyre jobban közelít a szülő-gyermek viszonyrendszer megnyilvánulásaihoz.
A korábban egyértelműen meghatározó utasító hangvételt mind többször és egyre nagyobb mértékben váltja fel a dajkanyelvszerű becézés-gügyögés. A gazdák egyre többször alkalmazzák a kutya megnevezésére a kicsim, drágám, édesem stb., magukra vonatkoztatva pedig a gazdi szinonimájaként a mami vagy apuci elnevezést. Egy korábbi vizsgálatból, amikor kérdőíves felméréssel mérték az emberek ragaszkodását a kutyához, az derült ki, hogy az egyedülállók kötődtek a legjobban, őket követték a gyermektelen családok, s a családban élő gyermekek számának növekedésével nagyjából arányosan csökkent a felnőttek kötődése az ebhez.